A barátom családjával ültem egy asztalnál és az étlapot tanulmányoztam. Rám tört egy kissé az anxiety, féltem, hogy drágább ételt választok mint illene, azon gondolkodtam, hogy fel kellene majd a végén ajánlanom, hogy fizessem a részem, de féltem, hogy kínos lenne. Közben salátát kívántam egyébként is, és mivel már este nyolc óra felé járt, ezért az alakomért tett erőfeszítések miatt sem szerettem volna valami zsíros ételt rendelni. Ugyanakkor jött a gondolat: nem fognak-e tipikus diétázó lánykának nézni? Kicsit féltem ettől, nem mertem először salátát rendelni, de egy magammal folytatott harc után döntöttem: kit érdekel, hogy mit gondolnak arról, hogy mit rendelek egy étteremben? Ha valaki ilyenekből von le következtetéseket rólam, annak a véleményére pont nem vagyok kíváncsi. De leginkább az az érv győzött, hogy azt, hogy én éppen mit szeretnék enni, mások véleménye miatt való félelem nem fogja megváltoztatni. Az pedig a másik fele a dolognak, hogy aki el akar ítélni, az úgyis megteszi. Ha hamburgert rendelnék sültkrumplival és kólával, akkor lehet, hogy gúnyosan azt jegyeznék meg magukban, hogy "nem csoda, hogy ilyen narancsbőr villan ki a szoknyája alól".
 Az ilyen pillanatokban jut eszembe az(persze csak néhány perc magammal folytatott vita után), hogy ezért is díszeleg az oldalamon az a körülbelül húsz centis toll. Azért, hogy emlékeztessen arra, hogy lazábban vegyem a dolgokat, könnyedebb legyek. Ne legyek görcsös.

 És igen, az emberek tényleg el fognak ítélni, bármit is tégy. Tökéletes példám erre a következő történet: Az általános iskolás osztálytársaimmal hiába töltöttem együtt már jó sok évet, még velük is eléggé félénk voltam, olyanokkal viszont akiket kevésbé ismertem, vagy idegenekkel, nos, szinte szóba se mertem állni. A barátnőim, osztálytársaim folyton bíztattak, hogy legyek kicsit bátrabb, csinos vagyok, ne legyek ilyen önbizalom hiányos. Nyolcadik év vége felé kezdett kicsit nőni az önbizalmam(jó sok munkával járt ám), és mit hallottam nyáron? Azt, hogy sokan mondták mennyire megváltoztam, és ez nem igazán tetszik nekik...

 Nehéz önmagamnak lenni, mikor ott vagyok egy társaságban, és egyszerűen úgy érzem, hogy üres a fejem, nem tudok mit szólni, vagy tenni, leköt egy láthatatlan bilincs. - Ez a bilincs a többi ember véleménye. És ha jól belegondolok akkor hatalmas hülyeség az, hogy amiatt félek, hogy ki mit fog gondolni rólam... De mégis nehéz nem foglalkozni vele.
 Az elmúlt években folyamatosan igyekszem küzdeni az ellen, hogy úgy éljek, hogy féljek attól, mások mit gondolnak rólam. Apró lépésekkel ugyan, de szépen haladok. Az pedig plusz pont, hogy van az oldalamon egy olyan ember, akinek a látásmódja nagyban segít ezen az egészen, motivál és ösztönöz.