A barátom családjával ültem egy asztalnál és az étlapot tanulmányoztam. Rám tört egy kissé az anxiety, féltem, hogy drágább ételt választok mint illene, azon gondolkodtam, hogy fel kellene majd a végén ajánlanom, hogy fizessem a részem, de féltem, hogy kínos lenne. Közben salátát kívántam egyébként is, és mivel már este nyolc óra felé járt, ezért az alakomért tett erőfeszítések miatt sem szerettem volna valami zsíros ételt rendelni. Ugyanakkor jött a gondolat: nem fognak-e tipikus diétázó lánykának nézni? Kicsit féltem ettől, nem mertem először salátát rendelni, de egy magammal folytatott harc után döntöttem: kit érdekel, hogy mit gondolnak arról, hogy mit rendelek egy étteremben? Ha valaki ilyenekből von le következtetéseket rólam, annak a véleményére pont nem vagyok kíváncsi. De leginkább az az érv győzött, hogy azt, hogy én éppen mit szeretnék enni, mások véleménye miatt való félelem nem fogja megváltoztatni. Az pedig a másik fele a dolognak, hogy aki el akar ítélni, az úgyis megteszi. Ha hamburgert rendelnék sültkrumplival és kólával, akkor lehet, hogy gúnyosan azt jegyeznék meg magukban, hogy "nem csoda, hogy ilyen narancsbőr villan ki a szoknyája alól".
 Az ilyen pillanatokban jut eszembe az(persze csak néhány perc magammal folytatott vita után), hogy ezért is díszeleg az oldalamon az a körülbelül húsz centis toll. Azért, hogy emlékeztessen arra, hogy lazábban vegyem a dolgokat, könnyedebb legyek. Ne legyek görcsös.

 És igen, az emberek tényleg el fognak ítélni, bármit is tégy. Tökéletes példám erre a következő történet: Az általános iskolás osztálytársaimmal hiába töltöttem együtt már jó sok évet, még velük is eléggé félénk voltam, olyanokkal viszont akiket kevésbé ismertem, vagy idegenekkel, nos, szinte szóba se mertem állni. A barátnőim, osztálytársaim folyton bíztattak, hogy legyek kicsit bátrabb, csinos vagyok, ne legyek ilyen önbizalom hiányos. Nyolcadik év vége felé kezdett kicsit nőni az önbizalmam(jó sok munkával járt ám), és mit hallottam nyáron? Azt, hogy sokan mondták mennyire megváltoztam, és ez nem igazán tetszik nekik...

 Nehéz önmagamnak lenni, mikor ott vagyok egy társaságban, és egyszerűen úgy érzem, hogy üres a fejem, nem tudok mit szólni, vagy tenni, leköt egy láthatatlan bilincs. - Ez a bilincs a többi ember véleménye. És ha jól belegondolok akkor hatalmas hülyeség az, hogy amiatt félek, hogy ki mit fog gondolni rólam... De mégis nehéz nem foglalkozni vele.
 Az elmúlt években folyamatosan igyekszem küzdeni az ellen, hogy úgy éljek, hogy féljek attól, mások mit gondolnak rólam. Apró lépésekkel ugyan, de szépen haladok. Az pedig plusz pont, hogy van az oldalamon egy olyan ember, akinek a látásmódja nagyban segít ezen az egészen, motivál és ösztönöz.

 Unalmamban kapcsolgattam a tévét, mikor találtam egy műsort ami érdekelt: Beatles robbanás. Őszintén bevallanám, hogy azóta érdeklődöm a Beatles felől, mióta olvastam a Szent Johanna Gimit. Eddig mégsem vettem rá magam, hogy a könyvben hallott zenéket meghallgassam(egyedül a Wonderwall-t, de az Oasis, és nagy kedvencem is lett, bár a többi számuk nem tetszett). Bár a Beatles-nek nem sok száma tetszik, nem hiszem, hogy fanatikus leszek, de a tagok annál is inkább érdekesek. Ahogy néztem az interjúkat, nagyon szimpatikusak voltak. Az jött le, hogy jó humoruk van, és az is tetszett, hogy nyíltan beszéltek mindenről(pl. melegek), amiről akkoriban nem volt annyira természetes mint ma(igaz, arról nem találtam bővebb infót, hogy azok a számok amiket melegekről írtak, mennyire pozitívak).
 A Beatles-ről eszembe jutott, hogy mennyi korszakot szeretek. Bár igaz, hogy az ókori egyiptom, vagy az őskor is érdekel, de inkább az 1800-as évektől van az, hogy szinte minden 'korszakban' megtalálom, hogy miért szeretnék abban élni.
 Szeretem például a Jane Austen korabeli dolgokat. Annyira más volt akkor minden. Az emberek sokkal jobban tisztelték egymást, sokkal másabb volt a szórakozás(könyv, zenélgetés, festés, színház - oké, ezek mellett persze voltak már akkor is nem annyira kultúrális elfoglaltságok), nem volt autó, csak lovak, telefon helyett pedig levelet írtak. A bálokról és a gyönyörű ruhákról, ékszerekről, kiegészítőkről nem is beszélve.
 Utána ott van az 1900-as évek eleje. Már úgymond kezdett olvadni a szigorú erkölcsösség, a nőknél már előjött a rövidebb szoknya(nem kellett, hogy földig érjen), a cigaretta pedig akkor kezdte el nagy aranykorát. Volt már autó, villamos... A régi és új dolgok keveredtek. Ahh, lehetne jobb? Audrey Hepburn filmeket szeretnék nézni, mert eddig még egyet se láttam. Szégyen.

 Azután pedig ott van a hatvanas évek. Azok a gyönyörű autók, ruhák, a mozik, a zenék, a filmek... Nagyjából azóta kedveltem meg ezt az időszakot, mióta olvastam a Zabhegyezőt.
 Na, és ott van az, hogy az Eminem rajongásomnak köszönhetően úgy éreztem egyszer-kétszer, hogy szívesebben lennék tizenéves abban az időszakban, mikor Eminem a fénykorát élte, vagyis a kilencvenes évek végén-kétezres évek elején. Mikor még inkább a rap volt a divat, és nem a szűk gatyák, meg páwák.

 Egyébként nagyon furcsa, hogy régen azt hitték, hogy mondjuk ötven év múlva, már mennyire modern lesz minden. A Beatles egyik interjúján mondta egy srác, hogy szeretne megtanulni dobolni, és erre valaki mondta, hogy mire megtanul dobolni, már gépek fogják helyette csinálni. Júniusban hallottam, hogy a Vissza a jövőben című filmben 2013-ba utaztak(igaz, erről most nem találtam semmi infót, és a filmre pedig alig emlékszem már) 2015-be utaztak, és nem egészen úgy állnak a dolgok, ahogyan azt gondolták, pedig elég közel vagyunk már. Két év alatt nem hiszem, hogy ennyit változnának a dolgok.

 Azt hiszem, hogy senkinem nem kell bemutatnom Harry Potter-t, aki a Roxfort tanulója volt, a Griffendél ház bátor tagja, megszerezte a bölcsek kövét, bátorságával kiérdemelte Griffendél Godrik kardját, megölt egy baziliszkuszt, megnyerte a Trimágus Tusát, és többször is szembeszállt a Sötét Nagyúrral - illetve őfelsége lélekdarabkáival(horcruxok) - majd legyőzte őt, (reméljük) végleg.

 Meglepően sok embertől hallottam mostanában, hogy nem láttak egy részt sem(vagy pedig alig egy-kettőt) mert egyszerűen nem érdekli őket. Főleg azok az emberek mondják, akik nem kedvelik túlzottan a misztikus, sci-fi történeteket és hasonlókat. Mindenkinek, aki attól fél, hogy az egészet átitatja ez az egész: Igen, ez egy fantasztikusan felépített képzeletbeli világ. Ettől függetlenül viszont minden korosztály számára élvezhető történet, a karakterek tökéletesen kidolgozottak, és biztos, hogy utálni vagy szeretni fogod őket - ahogyan azt Rowling szerette volna. Hatalmas csavarok vannak benne, amikre egészen biztos, hogy nem számítottál. Sajnos túl sok karaktert kedveltem meg, és túl sok halt meg közülük. Amikor Sirius meghalt, vagy egy órán keresztül sírtam, és egy pár napig rányomta a kedvemre a bélyeget a dolog. Miért? Mert Harrynek ő volt az utolsó élő 'rokona'(oké, a keresztapja volt, ami nem vérbeli kötelék, de rokonságnak számít bizonyos szempontból, hiszen nem véletlenül van ott az 'apa'), és akkor pufff, Harry még őt is elveszti. Bár az egész ötödik kötet tele volt depresszióval, és én már a negyedik könyv után is kész voltam, mert nem számítottam rá, hogy Tudjukki visszatér.
 Igazából kedvenc könyvet nem tudnék mondani, mert mindegyiknek megvan a maga varázsa. Az első kettő az 'original' Harry Potter - az jut eszembe róla mikor pici voltam még, és csak a filmeket láttam. Ott mégtöbb a Roxfort, több a fény több a vidámság. A három volt nagyon sokáig a kedvenc filmem, így nagyon sokszor láttam - talán éppen ezért nem kedvelem már annyira. A negyedik az ami már másabb, de rengeteg poén és izgalom volt benne. Az ötödik a legszürkébb - az egész valahogy olyan depressziós, egyedül a szerelmi szál a vidámság benne - végül az is eltűnik. A hatodikban kerülünk közelebb a Nagyúrhoz, és ott derül fény a horcruxokra - az a kötet inkább erről szól, bár a végén Dumbledore... Ismét pár csomag zsepi elhasználódott. Még egy ember aki fontos volt Harrynek és elment. A hetedik már nem olyan, mint amilyen az első két rész volt, teljesen más a hangulat - minden megváltozott azóta. Mégis, ez az egyik kedvencem, ezt olvastam a legtöbbször.
 Ma már ha Harry Potter, akkor biztos, hogy szóba kerül Lily és Piton. Ez volt az a dolog, amire szerintem senki nem számított(ha volt olyan ember aki sejtette, hogy ez fog történni, kérem írjon nekem, de tényleg), és ezért is lett mára külön fogalom az 'always' szó. Hiszen ez egy tökéletes be nem teljesült szerelmi történet - és pont Piton a főszereplője, akit hat és fél rész alatt ki tudtam volna nyírni, főleg miután 'megölte' Dumbledore-t Sajnos filmben nem csinálták meg annyira jól, annyira szépre, mint amennyire megérdemelte volna.

Nem tudom van-e olyan, aki úgy gondolja, hogy az egész átcsapott szappanoperába, szerintem egyáltalán nem. Az írónőnek nagyon jól sikerült meglepnie az olvasókat, és szerintem ezért örök emlék ez a sorozat. Remélem, hogy egyszer majd kötelezővé teszik az iskolákban, mert ha nem is annyira tanulságos, meg fontos mondanivalóval rendelkező könyv, megszerettetné a fiatalokkal az olvasást, mert nagyon szórakoztató olvasmány.

 Ha a filmekről kell véleményt mondani, hát nekem személyes kedvencem a hetedik első része. Szomorú, végig ott van az a nyomasztó érzés, de majdnem tökéletes. Hű a könyvhöz(nem úgy mint a negyedik, ötödik, hatodik rész, amiből alig lehet érteni valamit, ha nem olvastad a könyveket), és a kis táncolós jelenet... A film fénypontja, még akkoris, ha a könyvben nem volt ehhez hasonló dolog. Kellett oda az a vidámság nagyon. Emlékszem, mikor moziban láttam könnybe lábadt a szemem, de közben nevettem azon, hogy mennyire szerencsétlenül táncolnak. (nézd meg itt)
 Bár furcsa volt, hogy néhol úgy nézett ki, hogy Harry és Hermione össze fognak jönni(főleg az első részekben éreztem ezt, bár inkább még kisebb koromban), holott a könyvben ilyenről szó sem volt. És a legfelháborítóbb, hogy Dumbledore a filmben félelmetesebb, haragosabb ember volt, mint amilyennek kellett volna lennie. Dumbledore a végtelen nyugalmáról híres. És a negyedik kötetben amikor az ikreknek rosszul sül el a korkorrigáló, csak nevetnek, nem verik szét egymást. Mert ezek a Weasley ikrek: nevetnek, mindig és mindenkor.
 Egyébként ami engem kissé zavart az az, hogy az összes filmben voltak olyan változtatások, amik azt a célt szolgálták, hogy a film látványosabb lehessen. Én ezt nagyon sajnáltam, de a film ipar ilyen, sajnos enélkül ma már egy film mit sem ér. Az első három mozi nagyon jó volt, lehetett őket érteni, és nem sok eltérés volt a könyvek és a filmek között. A hetedik első részénél eltalálták azt az érzést, amit a könyv átadott: Teli volt sötét jelenetekkel, nem volt sok a szín, a zenék még mindig a Harry Potter megszokott hangjai voltak - sikerült ráérezniük újra arra, mi kell ehhez a részhez.

 A Harry Potter sokaknak a gyerekkorát jelenti, mert ahogy nőttek fel, a sorozat, a karakterek, mind a színészek is velük nőttek fel. 1997-ben jelent meg az első kötet, az első film pedig 2001-ben. De soha nem lesz igazán vége az egésznek.

 " Mindenkiben van fény és némi sötétség is. A kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk. Az jellemez minket. "

Még több képért katt a bővebben gombra!

 Az elmúlt években egyre jobban elterjedt, hogy kockának nevezzük egymást. Ma már ez egyértelműen azt jelenti, hogy az adott személy gépfüggő, sokat számítógépezik. Régebben(illetve bizonyos szinten még ma is) azokat az embereket hívták így, akiknek nem volt semmi életük a tanuláson kívül, jó tanulók voltak(stréberek).
 Mégis milyen szintjei vannak a kockaságnak? Mi az amikor már durva, és változtatni kéne?

 Mióta informatikai szakközépbe járok szinte minden elképzelésemet felülmúlta, hogy mennyire kocka emberek létezhetnek(szerencsére nem teljesen az osztálytársaim személyében találtam meg ezeket a betegesen kocka alakokat).
 Alapjában véve nevezhetjük kocka embereknek azokat, akik társaságban is a telefonjukon lógnak, sokat facebookoznak, játszanak játékokkal, grafikáznak, kódolnak, és ezekről esetleg sokat is beszélnek. DE! A kockaság mindaddig nem is annyira kockaság, amíg az ember előrébb helyezi a valódi társaságot, az embereket, mint az internetes barátokat, a tecnhika által kreált világot.
 Nem egy osztálytársam van, aki szinte rohan ki az osztályteremből, hogy elérje a buszt/vonatot. Mégis miért sietnek ennyire haza? Azért, hogy minél több idejük legyen játszani? Igen, azért. Pedig nem egy ember szokott lógni suli után a közeli helyeken, és velük tarthatnának, de nem, nekik nem kellenek a valódi emberek. Nem azért sietnek, hogy több idejük legyen tanulni, vagy segíteni otthon, találkozzanak barátokkal - nem, őket ezek nem érdekli. Ráadásul néha az óra közepén elkezdenek vitatkozni arról( a tanárt leszarva), hogy milyen egy fos a WOW és mennyivel jobb a LOL.(Egyébként fergeteges, hogy a leghíresebb játékokat ismerem, és tudom miről szólnak, és már legalább néhány szót el tudok kapni a kocka beszélgetésekből, amit értek)

 Aki tud angolul tudja mit jelent a rage szó - dühös, mérges. A kockáknak van egy olyan kifejezésük, hogy ragequit, ami annyit tesz, hogy a játékos kilép a játékból, mert felidegesíti magát valamin. Nem egy olyan videót láttam, amiben az emberek megőrültek, és ordítoztak, mert vesztettek, vagy akadt a játék - hasonlók -, de nagyon durva módon kiakadtak. Ez nem beteges? (videó)
 Anyukám mondta, hogy a sok számítógépes játék teszi az embereket ilyen agresszívvá. Nem tudom, hogy ennek mi az igazság alapja, hiszen egy épelméjű ember nem fog, egy embert megölni vagy szétverni azért, mert sokat játszott egy játékkal. Viszont tény, hogy játék közben sokan nagyon agresszívvá válnak.
 Ha pedig már arról írok, hogy milyen hatással vannak a játékok az emberekre, meg kell említenem a függőséget. Mert a fentebb említett emberek - ha még nem függők - nagyon közelítenek ehhez.
 Persze, biztosan van jó oldala is a játékoknak. Logikát fejleszt, koordinációt, gondolkodtat, nyelvet is tanulhatsz. Nem állítom azt, hogy rakás szar az egész.
 Bár úgy megjegyezném, hogy kikészülök attól, ahogy kinéznek a csajok a kocka világban.(kép)

 Azért azt is megjegyezném, hogy az, aki szeret játszani valamiféle játékkal nem feltétlenül igazi kocka. Az én barátom is 'kocka' bizonyos értelemben, de mégsem olyan gázos, őrült módon. Tehát ne ítéljétek el azokat akik szeretik a technikát, attól még lehetnek jó arcok.

 Azért nehogy azt higyjétek, hogy én sokat tudok a kocka dolgokról, mert én csak egy külső szemlélő vagyok, aki örül, ha egy-két dolgot megért.

(Egyébként szeretem, mikor elveszik a cikkem, és írhatom újra.)

 Mióta az eszemet tudom az egyik nagy álmom, hogy gyönyörű esküvőm legyen. Persze az évek alatt mindig más-más volt az ESKÜVŐ, de a lényeg, hogy mindig terv volt nálam. Furcsa amikor azt hallom nálam fiatalabbaktól, vagy osztálytársaktól, vagy akárkitől(inkább lányoktól furcsa persze), hogy ők bizony nem akarnak esküvőt és gyerekeket sem. Gondolom, hogy majd megváltozik a véleményük erről, de bennem az a kép él, hogy a lányok meglátnak egy esküvői ruhát és elolvadnak. Tudom, hogy egyszerűen nem mindenki romantikus típus, de régebben az emberek, a lányok mintha nagyobb érdeklődéssel lettek volna a Nagy Nap iránt.

 A Szabadföld nevű újságban olvastam egy kis minicikket arról, hogy az országban túl kevesen házasodnak, emiatt pedig szaporodnak az esküvős sorozatok és egyéb finomságok. A magam részéről szeretem nézni őket, leginkább a ruhák miatt.
 Igazából azt taglalhatnánk, hogy mégis miért nem mennek el az emberek és teszik hivatalossá kapcsolatukat. Ha szóba jön a dolog, valaki biztosan feldobja, hogy "drága a válás". Oké, poénnak jó, de szerintem szörnyű, hogy ennyien elválnak. Gondoljunk csak bele, hogy régen tizenéves fejjel férjhez mentek, és halálukig együtt voltak. Lehet, hogy voltak rossz házasságok, amiknek jót tett volna, ha véget érnek, de szerintem ma sok ember túl hamar hoz döntést, nem próbálnak meg igazán javítani, pedig lehet, hogy helyre lehetne hozni.
 Aztán ki nem hallota, amikor(általában a férfiak) azt mondják, hogy "ugyan, csak egy papír". A magam részéről ezzel sem értek egyet, mert nekem ez nagyon is úgy jön le, hogy nem akarja az illető elkötelezni magát.
 Ha jól tudom voltak/vannak tervben olyan törvények, amelyek arra vehetnék rá a párokat, hogy házasodjanak, de ezekről nem tudok sokat. Szerintem ha két ember összeköti az életét az gyönyörű és fantasztikus, az olyan dolgok pedig illúzió rombolóak, mikor arról tárgyalnak, hogy esetleges válás esetén mennyi pénz üti a férj/feleség markát.
 Én azt mondom, hogyha valakinek nincs pénze nagy esküvőre, egy kis szerény szertartás a szűk családdal - az is lehet romantikus és szép, mert nem feltétlenül a csillogás és a költekezés számít. Sajnos ma legtöbben nem így gondolják, és elfelejtik, hogy az egész arról szól, hogy két ember megfogadja, hogy életük végéig egymás mellett lesznek, és ez akkor is egy gyönyörű dolog, ha nincs lehetősége a párnak pénzzel azzá tenni.

"Az emberek közt élve igen korán hallottam a házasság szentségéről és az esküvők mesebeli hangulatáról, és az első pillanattól kezdve elvarázsolt ez a téma, pedig akkor még azt sem tudtam, mi a szerelem... Mai fejemmel azonban azt gondoltam, hogy két összeillő lélek számára nem létezhet szebb ünnep, mint a szerelmet esküvel megpecsételő ceremónia, amely - ha őszinte szívvel köttetett - örök életre szól." - citatum

(Ezt a bejegyzést egy másik oldalamról hoztam át, de eleve ide kezdtem el írni a cikket, csak mivel átment véleménybe, ezért végül oda raktam ki. Úgy érzem azért, hogy itt is meg kell jelenjen.)