Néha olyan tisztának és frissnek érzem a lelkem... Csupa jóság, kedvesség, lágyság. Vidám pasztell színekben pompázik, és úgy érzem magam mint Melanie az Elfújta a szélből(csak naívság nélkül).
 Máskor pedig mintha a filmek gonosz főszereplője lennék. Mindennel és mindenkiről negatívan mondok véleményt - bár viccnek állítom be, a fele mégis mindnek igaz. Az önbizalmam ilyenkor mindig nagyobbnak tűnik.
 Melyik vagyok én? Melyik a megjátszás és melyik a valódi személyiségem?

 (És nem, nem csak a rossz hangulatnak köszönhetőek a második bekezdésben leírtak, olyankor is jókedvű vagyok, szimplán a humorom fordul át nem éppen aranyos irányba.)
 

 Van az a közhely, hogy amíg nem szereted magad addig mások sem fognak szeretni - ez az egész persze arra akarja ösztönözni az embereket, hogy az önbizalom bizony csodákra képes, és sokkal másabb kisugárzása van egy olyan embernek aki elfogadta magát, mint egy olyannak aki nem - de nem ez itt a lényeg. Valószínűleg mindenki számára nyilvánvaló, hogy bizony szeretik az embert akkor is ha ő nem szereti saját magát, csak éppen akkor nem biztos, hogy el is hiszi az a bizonyos ember, hogy szeretik őt. Legalábbis esetemben így van. Nem tudom elhini, hogy szeretnek engem, mert nem igazán találok okokat arra, hogy miért kellene engem szeretni.
 Ez az egész most így nagyon depressziósan önmarcangolónak tűnhet, pedig nem utálom (már) magam. Elfogadtam, hogy ilyen vagyok és kész. Nem vagyok egy társaságközéppontja ember, nem is hiszem, hogy az leszek, de mostanra nincs is bennem sok vágy aziránt, hogy azzá váljak. Nem vagyok túl nagy képességekkel megáldva, de még gyönyörű külsőt sem kaptam azért cserébe, hogy kompenzáljam szerény képességeimet. - Mindezeket tényleg elfogadtam, nem úgy nézek a tükörbe, hogy a könnyeimet visszafojtva kérdezgetem, hogy miért csak ennyit kaptam. Inkább próbálok hálás lenni amiért ennyim legalább van. Vagy úgy általában véve azért, hogy élek.
 Néha azonban érzem azt, hogy még nincs minden rendben. Sokszor merül fel bennem, hogy miért van olyan ember aki szeret a barátom lenni, és, hogy a barátom miért velem van, nem más lánnyal. Az utóbbi kérdés az ami a legtöbbször gyötör, hiszen a barátok kihasználni nem igazán tudnak(legalábbis jelenlegi barátságaimban biztosan senki nem használ ki semmilyen téren sem), de egy férfi akibe szerelmes vagyok igen. Nem csak szexuális téren, de tudom én milyen az, mikor az embernek borzasztóan hiányzik csak az is, hogy egy ellenkező neműhöz hozzá bújjon, ölelkezzen vele - mindezt mindenféle szexuális vágy nélkül - és elképzelhető az is, hogy ő nem tud arról, hogy én csak ezt a cél szolgálom ki neki, mert összekeveri a szerelmet azzal a jóleső érzéssel, hogy van valakije. És itt ezen van a hangsúly: van valakije, nem pedig én vagyok neki.
 Természetesen mindenféle indok nélkül keringenek ezek a gondolatok a fejemben, a barátom nem győzi hangoztatni, hogy szeret, és én ismerem magam annyira, hogy tudjam, ezek a félelmek legtöbbször alaptalanok. Talán lehet, hogy nem. A barátom sajnos azon ritka egyedek közé tartozik akiken kívülről igen nehéz megállapítani a belső viharaikat, meg úgy általában véve azokat a dolgokat amik belülről zajlanak le bennük. És ez nagyon zavar engem. Nem látom ha aggódik, ha ideges, ha szomorú... Néha halványan látok rajta valamit, de az kevés. Hozzászoktam ahhoz, hogy ránézek az emberekre, és szinte látom rajtuk, hogy mi a bajuk, ő pedig olyan mint egy robot. Néha tényleg olyan üresnek tűnnek a szavai. Sokat gondolkodtam ezen az egészen... hogy azzal lehet-e baj, hogy nem szeret eléggé, és ezért nem látom rajta azt amit szoktam látni a körülöttem levő szerelmes férfiakon, vagy senki és semmi nem tudná azt a falat ledönteni benne? Nem arról van szó, hogy egy fapofa, mert persze szokott nevetni, látom rajta ha fáradt, de valahogy mégis elszigeteltebbek a kívülről érzékelhető érzelemei mint másoknak.
 Akárhogyan is van a barátommal jelenleg, ez a félelem talán örökké bennem marad, mert nem tudom elfogadni, hogy én lehet különleges valaki számára?