A barátom családjával ültem egy asztalnál és az étlapot tanulmányoztam. Rám tört egy kissé az anxiety, féltem, hogy drágább ételt választok mint illene, azon gondolkodtam, hogy fel kellene majd a végén ajánlanom, hogy fizessem a részem, de féltem, hogy kínos lenne. Közben salátát kívántam egyébként is, és mivel már este nyolc óra felé járt, ezért az alakomért tett erőfeszítések miatt sem szerettem volna valami zsíros ételt rendelni. Ugyanakkor jött a gondolat: nem fognak-e tipikus diétázó lánykának nézni? Kicsit féltem ettől, nem mertem először salátát rendelni, de egy magammal folytatott harc után döntöttem: kit érdekel, hogy mit gondolnak arról, hogy mit rendelek egy étteremben? Ha valaki ilyenekből von le következtetéseket rólam, annak a véleményére pont nem vagyok kíváncsi. De leginkább az az érv győzött, hogy azt, hogy én éppen mit szeretnék enni, mások véleménye miatt való félelem nem fogja megváltoztatni. Az pedig a másik fele a dolognak, hogy aki el akar ítélni, az úgyis megteszi. Ha hamburgert rendelnék sültkrumplival és kólával, akkor lehet, hogy gúnyosan azt jegyeznék meg magukban, hogy "nem csoda, hogy ilyen narancsbőr villan ki a szoknyája alól".
 Az ilyen pillanatokban jut eszembe az(persze csak néhány perc magammal folytatott vita után), hogy ezért is díszeleg az oldalamon az a körülbelül húsz centis toll. Azért, hogy emlékeztessen arra, hogy lazábban vegyem a dolgokat, könnyedebb legyek. Ne legyek görcsös.

 És igen, az emberek tényleg el fognak ítélni, bármit is tégy. Tökéletes példám erre a következő történet: Az általános iskolás osztálytársaimmal hiába töltöttem együtt már jó sok évet, még velük is eléggé félénk voltam, olyanokkal viszont akiket kevésbé ismertem, vagy idegenekkel, nos, szinte szóba se mertem állni. A barátnőim, osztálytársaim folyton bíztattak, hogy legyek kicsit bátrabb, csinos vagyok, ne legyek ilyen önbizalom hiányos. Nyolcadik év vége felé kezdett kicsit nőni az önbizalmam(jó sok munkával járt ám), és mit hallottam nyáron? Azt, hogy sokan mondták mennyire megváltoztam, és ez nem igazán tetszik nekik...

 Nehéz önmagamnak lenni, mikor ott vagyok egy társaságban, és egyszerűen úgy érzem, hogy üres a fejem, nem tudok mit szólni, vagy tenni, leköt egy láthatatlan bilincs. - Ez a bilincs a többi ember véleménye. És ha jól belegondolok akkor hatalmas hülyeség az, hogy amiatt félek, hogy ki mit fog gondolni rólam... De mégis nehéz nem foglalkozni vele.
 Az elmúlt években folyamatosan igyekszem küzdeni az ellen, hogy úgy éljek, hogy féljek attól, mások mit gondolnak rólam. Apró lépésekkel ugyan, de szépen haladok. Az pedig plusz pont, hogy van az oldalamon egy olyan ember, akinek a látásmódja nagyban segít ezen az egészen, motivál és ösztönöz.

 Néha bizonyos dolgok elő hozzák belőlem az 'élni sincs kedvem érzést' - mostanában is ez történik. Egyszerűen hiába írom fel a képzeletbeli jegyzeteimbe hatalmas betűkkel a dolgokat amiket tapasztalok, rendszerint elfeljtkezem róluk és újra csalódok, kiakadok, elszomorodok.

 Az egész dolog ahhoz vezethető vissza ami júniusban történt egy házibuliban. Olyan dolgot tettem ott amire nem vagyok büszke, tudom, hogy józanul nem tettem volna meg, de azt nem mondhatnám, hogy szerintem emiatt az egész miatt borzasztó ember lennék. Úgy vélem, hogy mindenki követ el hibákat az életében, főleg ebben a korban. A kavarás e körül a dolog körül viszont még mindig nagyon nagy. Miután megtörtént a volt barátomnak(aki ott volt azon a bulin, ő tartotta)két haverja(ők nem voltak ott) elkezdett baszogatni facebookon: nagyon humoros kommentek, 'oboa nyitány' és hasonló videók belinkelése, a volt barátom meg szinte minden ilyet belájkolt(hozzá tenném, hogy ők akor hárman együtt voltak az egyik srácnál, hát jobb dolguk nem volt mint velem törődni?). Volt akkor egy kisebb facebookos vita, de a volt barátom továbbra is viszakozott, hogy ő nem tehet semmiről, nem tudja leállítani őket, és velem tök normális volt, néha írt nekem csak úgy beszélgetés céljából. Örültem, hogy jó osztálytársi viszonyban voltunk, bár tény, hogy azért nem igazán értettem meg azt, hogy ő nem tudja leállítani a barátait, mert ő nem az a   fajta ember aki nem cselekszik... Éreztem, hogy inkább rájuk hagyja szimplán mert őt nem zavarja az egész. Aztán nyár végéig nem volt semmi, amikor is volt egy buli amin többen is voltak az osztályból és nagyon jó humorukról tanúskodik, hogy felhívtak egy valamiféle 'szex ügynökségtől' és megkérdezték, hogy vállalok-e valamit... Mondjuk egy szopást. Haha. És igen, itt már nagyon el gondolkodtam azon, hogy tényleg ennyire unalmas az életük(meg a buli), hogy még akkor is egy olyan dologgal foglalkoznak ami velem történt hónapokkal azelőtt? Meg posztoltak egy képet a facebook falamra amiből sok minden nem látszott, de talán az egyik nagyon vicces srác volt meg a volt barátom amin bemutatnak a kamerának - vagyis igazából valószínűleg nekem szánták. Itt jöttem rá arra, hogy a volt barátom annak ellenére, hogy én úgy ismertem őt, hogy mennyire ellenzi a kétszínűséget, nagyon is az volt velem szemben. Írt nekem, kedves volt velem, hátam mögött meg egy faszfej. Suli első napján így mikor jött oda puszit adni és köszönni akkor csak álltam mereven és nem szóltam egy szót sem. Nem tudom lejött-e neki, de ezzel azt akartam kifejezni, hogy nem vagyok kíváncsi a kétszínűsködésére. (Amúgy vicces az egészben, hogy mindez a sulitól nem messze történt, éppen vártam a barátnőmre, a volt barátom meg ment suliba. Az iskola előtt meg a barátom állt, és a volt barátom hozzá is oda ment volna köszönni, nyújtotta a kezét, a barátom meg csak nézett rá. És persze mindezt nem beszéltük meg.) Persze bőszen pletykálják a történteket, mint kiderült mikor nem vagyok bent suliban akkor nagyon keményen megy az oltogatás, szitkozódás és hasonlók.
 Mi a véleményem úgy mindenről? Hát igazán sajnálom azt, hogy az az ember akivel együtt voltam másfél évig illetve a haverja aki szintén azt hittem, hogy eléggé jól ismer - igazából lószart nem tudnak rólam. - Ha így viselkednek velem és elítélnek ezért az egészért. Könyörgöm... Nem egy vad idegennel álltam össze, hanem a barátommal. Nem voltunk együtt régóta, igen, ez igaz. Miért lennék ettől én ribanc, kurva? Nem a saját házamban tettem, tény, és a volt barátom pont az akinek tudnia kéne azt, hogy ebbe józanul nem mentem volna bele. Ennyit arról, hogy ő ismer engem. Azok akik tényleg ismernek elmondták az őszinte véleményüket és megértettek. Tudják, hogy annak ami történt két oka van: 1. nagyon oda vagyok a barátomért( akárkivel, csak úgy egy pasival nem tettem volna meg) 2. ittam. Tudom, sokan mondják azt, hogy az, hogy 'részeg voltam' nem mentség, de persze a volt barátom védekezhetett azzal, hogy már nem keveset ivott mikor azt mondta, hogy nem haragszik.
 Igazából mint látszik nem ma kezdődött a dolog, de azért nem is írtam róla, mert tényleg nem sokat görcsöltem, foglalkoztam a dologgal. Most, hogy mindennap velük vagyok együtt és a suliban is hallom a dolgokat így jobban előttem van az ügy, de még így sem tudom igazán felhúzni magam ezen. Egyedül csak az amit igazán érdekesnek találok, hogy néhány tizenhét éves olyan szinten van mint a tizenkét évesek: facebook baszogatás, telefonbetyárkodás... Komolyan? Tizenhárom éves korom óta egészen biztos, hogy nem találtam ezeket a dolgokat viccesnek. Nem azért mert olyan kibaszottul intelligens humorom van és annyira érett lennék. Nem állítom ezt, de ez akkor is nagyon gyerekes amit csináltak.

 Ezen kívül még egy-két más ember van akiben csalódnom kellett eléggé hasonló témában. Az egyik egy hozzám közelebb eső személy, aki igaz, hogy engem nem bántott meg, de rá kellett jönnöm, hogyha másokkal szemben nem egyenes, akkor velem sem hiszem, hogy az lenne. Ezek után pedig köszönöm, nem hiszem, hogy tudnék vele nagyon jó kapcsolatot ápolni. Két másik ember meg csak emberek a suliból akikhez úgy sok közöm tényleg nincs, és igazából már mindkettejükről megállapítottam minimum egyszer, hogy ilyenek... De aztán elfelejtettem, vagy azt hittem változtak, nem tudom. Tekintve, hogy nem jelentenek nekem semmit nem bánt igazán a dolog, inkább csak maga a tudat borzaszt el, hogy annyi ilyen ember van, és sajnos biztosan az én életemben is lesznek majd/még.

 Van az a közhely, hogy amíg nem szereted magad addig mások sem fognak szeretni - ez az egész persze arra akarja ösztönözni az embereket, hogy az önbizalom bizony csodákra képes, és sokkal másabb kisugárzása van egy olyan embernek aki elfogadta magát, mint egy olyannak aki nem - de nem ez itt a lényeg. Valószínűleg mindenki számára nyilvánvaló, hogy bizony szeretik az embert akkor is ha ő nem szereti saját magát, csak éppen akkor nem biztos, hogy el is hiszi az a bizonyos ember, hogy szeretik őt. Legalábbis esetemben így van. Nem tudom elhini, hogy szeretnek engem, mert nem igazán találok okokat arra, hogy miért kellene engem szeretni.
 Ez az egész most így nagyon depressziósan önmarcangolónak tűnhet, pedig nem utálom (már) magam. Elfogadtam, hogy ilyen vagyok és kész. Nem vagyok egy társaságközéppontja ember, nem is hiszem, hogy az leszek, de mostanra nincs is bennem sok vágy aziránt, hogy azzá váljak. Nem vagyok túl nagy képességekkel megáldva, de még gyönyörű külsőt sem kaptam azért cserébe, hogy kompenzáljam szerény képességeimet. - Mindezeket tényleg elfogadtam, nem úgy nézek a tükörbe, hogy a könnyeimet visszafojtva kérdezgetem, hogy miért csak ennyit kaptam. Inkább próbálok hálás lenni amiért ennyim legalább van. Vagy úgy általában véve azért, hogy élek.
 Néha azonban érzem azt, hogy még nincs minden rendben. Sokszor merül fel bennem, hogy miért van olyan ember aki szeret a barátom lenni, és, hogy a barátom miért velem van, nem más lánnyal. Az utóbbi kérdés az ami a legtöbbször gyötör, hiszen a barátok kihasználni nem igazán tudnak(legalábbis jelenlegi barátságaimban biztosan senki nem használ ki semmilyen téren sem), de egy férfi akibe szerelmes vagyok igen. Nem csak szexuális téren, de tudom én milyen az, mikor az embernek borzasztóan hiányzik csak az is, hogy egy ellenkező neműhöz hozzá bújjon, ölelkezzen vele - mindezt mindenféle szexuális vágy nélkül - és elképzelhető az is, hogy ő nem tud arról, hogy én csak ezt a cél szolgálom ki neki, mert összekeveri a szerelmet azzal a jóleső érzéssel, hogy van valakije. És itt ezen van a hangsúly: van valakije, nem pedig én vagyok neki.
 Természetesen mindenféle indok nélkül keringenek ezek a gondolatok a fejemben, a barátom nem győzi hangoztatni, hogy szeret, és én ismerem magam annyira, hogy tudjam, ezek a félelmek legtöbbször alaptalanok. Talán lehet, hogy nem. A barátom sajnos azon ritka egyedek közé tartozik akiken kívülről igen nehéz megállapítani a belső viharaikat, meg úgy általában véve azokat a dolgokat amik belülről zajlanak le bennük. És ez nagyon zavar engem. Nem látom ha aggódik, ha ideges, ha szomorú... Néha halványan látok rajta valamit, de az kevés. Hozzászoktam ahhoz, hogy ránézek az emberekre, és szinte látom rajtuk, hogy mi a bajuk, ő pedig olyan mint egy robot. Néha tényleg olyan üresnek tűnnek a szavai. Sokat gondolkodtam ezen az egészen... hogy azzal lehet-e baj, hogy nem szeret eléggé, és ezért nem látom rajta azt amit szoktam látni a körülöttem levő szerelmes férfiakon, vagy senki és semmi nem tudná azt a falat ledönteni benne? Nem arról van szó, hogy egy fapofa, mert persze szokott nevetni, látom rajta ha fáradt, de valahogy mégis elszigeteltebbek a kívülről érzékelhető érzelemei mint másoknak.
 Akárhogyan is van a barátommal jelenleg, ez a félelem talán örökké bennem marad, mert nem tudom elfogadni, hogy én lehet különleges valaki számára?

 Huhh, az utóbbi időben azt vettem észre, hogy szinte akármilyen ruhát nézek, ha van fekete az jobban tetszik mint a többi. Régen volt egy ilyen korszakom, aztán anyukámék annyit magyaráztak, hogy sikerült leállnom, és szinte alig vettem feketét. Az utóbbi hónapokban viszont megint visszajött ez az érzés, és igen, nehéz nem fekete ruhát venni... Pedig most, hogy jön a  nyár ez nagyon nem szerencsés, mert hiába szeretem a feketét, nagyon nem bírom a negyven fokban elviselni. És nem, ez az egész nem amiatt alakult ki bennem, hogy Arctic Monkeyst hallgatok, és nem is a rossz kedv miatt. A januári bejegyzéseimet visszanézve észrevettem, hogy abban a bejegyzésben amiben azt írtam le, hogy kevesebb sötét színű és semleges színű ruhadarabot kéne vásárolnom, és mégis alatta az outfitek nagyrészében sok volt a fekete(itt ez a bejegyzés).
 Egyébként mostanában sok olyan feliratos holmit árulnak, hogy " the new black is denim/pink" vagy akármi más... És akkor nemrég láttam tumblrön egy képet miszerint: "The new black is black. "
 És bár ha egy teljesen fekete outfitre gondolnak az emberek általában nagyon unalmasnak és 'emósnak' gondolják, nagyon jól tud kinézni. Arról nem is beszélve, hogy egy nagyon mintás, feltűnő kiegészítőt vagy ruhadarabot mennyire ki lehet hangsúlyozni vele.

 Mióta az eszemet tudom az egyik nagy álmom, hogy gyönyörű esküvőm legyen. Persze az évek alatt mindig más-más volt az ESKÜVŐ, de a lényeg, hogy mindig terv volt nálam. Furcsa amikor azt hallom nálam fiatalabbaktól, vagy osztálytársaktól, vagy akárkitől(inkább lányoktól furcsa persze), hogy ők bizony nem akarnak esküvőt és gyerekeket sem. Gondolom, hogy majd megváltozik a véleményük erről, de bennem az a kép él, hogy a lányok meglátnak egy esküvői ruhát és elolvadnak. Tudom, hogy egyszerűen nem mindenki romantikus típus, de régebben az emberek, a lányok mintha nagyobb érdeklődéssel lettek volna a Nagy Nap iránt.

 A Szabadföld nevű újságban olvastam egy kis minicikket arról, hogy az országban túl kevesen házasodnak, emiatt pedig szaporodnak az esküvős sorozatok és egyéb finomságok. A magam részéről szeretem nézni őket, leginkább a ruhák miatt.
 Igazából azt taglalhatnánk, hogy mégis miért nem mennek el az emberek és teszik hivatalossá kapcsolatukat. Ha szóba jön a dolog, valaki biztosan feldobja, hogy "drága a válás". Oké, poénnak jó, de szerintem szörnyű, hogy ennyien elválnak. Gondoljunk csak bele, hogy régen tizenéves fejjel férjhez mentek, és halálukig együtt voltak. Lehet, hogy voltak rossz házasságok, amiknek jót tett volna, ha véget érnek, de szerintem ma sok ember túl hamar hoz döntést, nem próbálnak meg igazán javítani, pedig lehet, hogy helyre lehetne hozni.
 Aztán ki nem hallota, amikor(általában a férfiak) azt mondják, hogy "ugyan, csak egy papír". A magam részéről ezzel sem értek egyet, mert nekem ez nagyon is úgy jön le, hogy nem akarja az illető elkötelezni magát.
 Ha jól tudom voltak/vannak tervben olyan törvények, amelyek arra vehetnék rá a párokat, hogy házasodjanak, de ezekről nem tudok sokat. Szerintem ha két ember összeköti az életét az gyönyörű és fantasztikus, az olyan dolgok pedig illúzió rombolóak, mikor arról tárgyalnak, hogy esetleges válás esetén mennyi pénz üti a férj/feleség markát.
 Én azt mondom, hogyha valakinek nincs pénze nagy esküvőre, egy kis szerény szertartás a szűk családdal - az is lehet romantikus és szép, mert nem feltétlenül a csillogás és a költekezés számít. Sajnos ma legtöbben nem így gondolják, és elfelejtik, hogy az egész arról szól, hogy két ember megfogadja, hogy életük végéig egymás mellett lesznek, és ez akkor is egy gyönyörű dolog, ha nincs lehetősége a párnak pénzzel azzá tenni.

"Az emberek közt élve igen korán hallottam a házasság szentségéről és az esküvők mesebeli hangulatáról, és az első pillanattól kezdve elvarázsolt ez a téma, pedig akkor még azt sem tudtam, mi a szerelem... Mai fejemmel azonban azt gondoltam, hogy két összeillő lélek számára nem létezhet szebb ünnep, mint a szerelmet esküvel megpecsételő ceremónia, amely - ha őszinte szívvel köttetett - örök életre szól." - citatum

(Ezt a bejegyzést egy másik oldalamról hoztam át, de eleve ide kezdtem el írni a cikket, csak mivel átment véleménybe, ezért végül oda raktam ki. Úgy érzem azért, hogy itt is meg kell jelenjen.)